(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)
1945. február 21.
Elérkezett végre a brucki tömörített kalitkából való megszabadulás napja. 12 óra 11 perckor elindultunk Sommereinbe! Ez Brucktól 12 km-re fekszik. Éppen 3 órás menetelés után megérkeztünk egy kis hegyi faluba, Sommereinbe. A község szélén kaptunk szállást. Az állam által megvásárolt és kiürített házak ezek, melyekben elszállásolást nyertünk. Itt négyen diákok (Farók Jancsi, Legény Pali és Jóska, akik a gyöngyösi mg. középiskola diákjai voltak) kaptunk egy kis szobát. Itt a szállásunk nagyszerű, fűtés, világítás is van, csak a koszt rettenetesen kevés. A boltban semmi mást nem lehet vásárolni, csak savanyított céklát. Mivel volt néhány márkánk, annyit vettünk, amennyit csak lehetett. Ez némi pótlást jelentett a korgó gyomrunknak. Az oroszok nem messze lehetnek, mert az ágyúzás a távolból idehallatszik, amikor tiszta az idő. Vagy a bombázás.
SOMMEREIN, 1945. febr. 26.
Hajnali 2 órakor már ébresztőt fújt a kürtös! Eltöröltük a szemünket, és ugrás ki az ágyból! Persze óriási tévedés volna egy itthoni, paplanos vagy dunnás ágyat elképzelni! Jött a reggeli. Egy fél csajkányi fekete lötty, vagy úgyis mondhatnám, jócskán felvizezett feketekávé! A tisztes urak óriási ordítozásai közepette még ezt is csak kutyafuttában lehetett meginni.
Három órakor már együtt állt a csapat. Fújt a szél, szakadt az eső! Szerencsére csak 6 kilométert kellett menetelnünk, mert ennyire volt az állomás. Itt vonatra, marhavagonokba szálltunk, és bevittek bennünket Bécsbe. A marhavagonok ajtaját nem zárták ránk, jól láthattuk, hogy az utakon óriási tömeg gyalogosan, lovaskocsikkal, autóval menekül Nyugatra, Bécs felé. Vannak, akik babakocsiban tolják a motyóikat, mások kézikocsiban húzzák azt.
Minket a bécsi bombázás romjainak eltakarításához vittek, és a bécsi rádióállomásnál tettek ki bennünket. "Harcimenetben" meneteltünk a simmeringi vasútállomásra, ahol "harci rendben" vártuk az elosztásunkat. Pontosan három és fél órát vártunk így a szakadó esőben, süvöltő szélben. Úgy látszik, Bécsben vagy Bécs felől mindig fúj a kellemetlenül hideg szél.
A köpenyem átázott, már nemcsak a fogaim vacogtak, de a csontjaim is "zörögtek". A kísérőzenét a gyomorkorgás szolgáltatta! A reggeli kávés lötty már átszaladt rajtunk. És 200 magyar társam ugyanilyen körülmények között várta a megszabadítást.
Végre nagy kiabálás között jött néhány német Unteroffizier, és beosztottak bennünket munkára! Vállon vittük a bombáktól szétszaggatott síneket. Amíg a németek speciális kocsikon, addig mi vállon vittük a síneket meg a szétbombázott alkatrészeket, mint a barmok! Persze a magyar erre is jó! Örök hála azoknak, akik kitalálták, engedték, kiszolgáltatták a magyar levente-ifjúságot, hogy idegen földön, idegen érdekekért ezt a piszkos nehéz szolgamunkát éhező gyomorral elvégezze! Hát így védtük a Hazát!
A hideg eső, az éhség, a kimerültség bizony nem serkentett a munkában, ez igaz! Kényszeredett mozgásomat látva egy német altiszt odarohant, és teliszájjal ordítozni kezdett rám, mert nem ugrottam a fogóért, mellyel a síneket kellett felemelni.
Amikor eljött a dél, a németek leültek vajaskenyeret enni. Mi is kértünk ennivalót, mert ugyancsak korgott a gyomrunk! Rövid volt a válasz: "nichts!". És minket, mint a kutyákat a csahos magyar tisztes urak, őrvezetők-tizedesek hajtottak tovább. Ők voltak a magyar feljebbvalóink! Egy pillanatra elémvillant elhagyott községem, Apc, és a jelenet, amikor összeterelték és az állomás felé hajtották a zsidókat, miközben a csendőrök durván ordítoztak és ütlegelték őket. Most mi jártunk így, a különbség csak annyi, hogy minket csak hajtottak és ordítoztak, de nem ütlegeltek.
A környék, a szép császárváros kegyetlenül szét van bombázva! Mindenütt törmelék, romos házak. Itt a közelben egy többemeletes hatalmas ház egyik fele épen maradt, a másik fele pedig, mintha leborotválták volna. Minden emelet szobái félbevágva tátongtak ezen az oldalon. Egyik félbevágott szobában ott állt egy babakocsi. Még a hullákat sem takarították el teljesen. Itt-ott hevert egy láb, egy kar... Istenem, otthon mennyire féltem a halottaktól. Itt ez természetes... de valóban természetesnek kell ennek lenni..............?
SOMMEREIN, 1945. febr. 26.
Hajnali 2 órakor már ébresztőt fújt a kürtös! Eltöröltük a szemünket, és ugrás ki az ágyból! Persze óriási tévedés volna egy itthoni, paplanos vagy dunnás ágyat elképzelni! Jött a reggeli. Egy fél csajkányi fekete lötty, vagy úgyis mondhatnám, jócskán felvizezett feketekávé! A tisztes urak óriási ordítozásai közepette még ezt is csak kutyafuttában lehetett meginni.
Három órakor már együtt állt a csapat. Fújt a szél, szakadt az eső! Szerencsére csak 6 kilométert kellett menetelnünk, mert ennyire volt az állomás. Itt vonatra, marhavagonokba szálltunk, és bevittek bennünket Bécsbe. A marhavagonok ajtaját nem zárták ránk, jól láthattuk, hogy az utakon óriási tömeg gyalogosan, lovaskocsikkal, autóval menekül Nyugatra, Bécs felé. Vannak, akik babakocsiban tolják a motyóikat, mások kézikocsiban húzzák azt.
Minket a bécsi bombázás romjainak eltakarításához vittek, és a bécsi rádióállomásnál tettek ki bennünket. "Harcimenetben" meneteltünk a simmeringi vasútállomásra, ahol "harci rendben" vártuk az elosztásunkat. Pontosan három és fél órát vártunk így a szakadó esőben, süvöltő szélben. Úgy látszik, Bécsben vagy Bécs felől mindig fúj a kellemetlenül hideg szél.
A köpenyem átázott, már nemcsak a fogaim vacogtak, de a csontjaim is "zörögtek". A kísérőzenét a gyomorkorgás szolgáltatta! A reggeli kávés lötty már átszaladt rajtunk. És 200 magyar társam ugyanilyen körülmények között várta a megszabadítást.
Végre nagy kiabálás között jött néhány német Unteroffizier, és beosztottak bennünket munkára! Vállon vittük a bombáktól szétszaggatott síneket. Amíg a németek speciális kocsikon, addig mi vállon vittük a síneket meg a szétbombázott alkatrészeket, mint a barmok! Persze a magyar erre is jó! Örök hála azoknak, akik kitalálták, engedték, kiszolgáltatták a magyar levente-ifjúságot, hogy idegen földön, idegen érdekekért ezt a piszkos nehéz szolgamunkát éhező gyomorral elvégezze! Hát így védtük a Hazát!
A hideg eső, az éhség, a kimerültség bizony nem serkentett a munkában, ez igaz! Kényszeredett mozgásomat látva egy német altiszt odarohant, és teliszájjal ordítozni kezdett rám, mert nem ugrottam a fogóért, mellyel a síneket kellett felemelni.
Amikor eljött a dél, a németek leültek vajaskenyeret enni. Mi is kértünk ennivalót, mert ugyancsak korgott a gyomrunk! Rövid volt a válasz: "nichts!". És minket, mint a kutyákat a csahos magyar tisztes urak, őrvezetők-tizedesek hajtottak tovább. Ők voltak a magyar feljebbvalóink! Egy pillanatra elémvillant elhagyott községem, Apc, és a jelenet, amikor összeterelték és az állomás felé hajtották a zsidókat, miközben a csendőrök durván ordítoztak és ütlegelték őket. Most mi jártunk így, a különbség csak annyi, hogy minket csak hajtottak és ordítoztak, de nem ütlegeltek.
A környék, a szép császárváros kegyetlenül szét van bombázva! Mindenütt törmelék, romos házak. Itt a közelben egy többemeletes hatalmas ház egyik fele épen maradt, a másik fele pedig, mintha leborotválták volna. Minden emelet szobái félbevágva tátongtak ezen az oldalon. Egyik félbevágott szobában ott állt egy babakocsi. Még a hullákat sem takarították el teljesen. Itt-ott hevert egy láb, egy kar... Istenem, otthon mennyire féltem a halottaktól. Itt ez természetes... de valóban természetesnek kell ennek lenni..............?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése