2010. február 2., kedd

Egy levente naplója 5.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

WIEN-VELM 1945. március 2. péntek

Reggel már 3 órakor ébresztő volt, majd pontosan 5 órakor indultunk el a Stockerau felé vezető úton. Még koromsötét volt. A szél metszőn süvöltött, a parányi esőcseppek, mint megannyi kis tű szúrta, csípte az arcunkat. Erre az útra, ha visszagondolok, a hideg végigfut a hátamon. Előbb vakon meneteltünk, majd egyszercsak megjelent a horizont szélén a hajnal hasadása szép sárga csík formájában. Az eső is elállt, csak a szélapó süvöltött kegyetlenül és rendületlenül az előttünk feltűnő havas csúcsú öreg Alpokból.
Szorosabbra húztuk a derékszíjat és hajrá tovább. Itt menthetetlenül menni kell, nincs megállás!
Baloldalt a hatalmas fenyveserdőből kifutott egy őzcsorda. Oh, mily szép, mily felemelő látvány volt, amidőn hirtelen megálltak, és ártatlan fejecskéjüket oly kecsesen felénk fordították. Bizonyára még ők is csodálkozva nézik, hogy vajon mi a csudát keresnek ezek a fiatal katonagyerekek ebben az istentelenül pocsék időben e csodálatos fenyőerdők között ahelyett, hogy még otthonukban a családi környezet melegét élveznék! Ők talán nem tudják, hogy milyen mocskos dolog a háború! Ó, drága állatkák! Eszük nincs és bűntelenek, nem úgy, mint a király, az ember, aki pedig a legaljasabb állat!
Amíg a könyörtelen menetelés közben is ebben gyönyörködtem és bámultam az Alpok havas hegyláncát, menetelő durva bakancsaink egyhangú kopogása sem tudta elnyomni a fenyvesek között zúgó szél moraját, és megismételtem a természethez hű cserkészeskümet.
Bélyegeim és az otthon gyűjtött Szent István-albumok képei a nagyvilágból mindig nagy vágyat keltettek bennem a világlátásra! Most itt a lehetőség! De én nem ilyen módon gondoltam. Mindig szerettem volna látni Bécset is! De bizony nem ilyen módon! Pedig a hosszú, egyhangú, fáradságos menetelés után máris Bécs külvárosában vagyunk!
Rettenetes látvány tárul elénk! A hatalmas Schwachater sörgyár csak romjaiban volt látható. Hatalmas házak földig lerombolva! Temető telitalálat! (Ennek borzalmas látványát nem részletezem.) De még ez nem minden, Pajtás! Amint beljebb mentünk, egy kisebb magaslatról láthatóvá vált a hatalmas, gőgös császárváros! A magyarfaló híres habsburgok székhelye! Micsoda nagyszerű paloták, templomok, kupolák... és romok mindenfelé...
Beértünk a városba, és elszorult a szívem! Már vagy 12-13 km-t gyalogoltunk, és én egyetlen ép házat sem láttam. Ha más nem, az ablakok mindenütt ki voltak törve, a házak cserepei az utcán. Átok szálljon mindazokra, akik kitalálták a harcnak, háborúnak ezen formáját. Törmelékek, bútorok, gyerekjátékok, imitt-amott hullák és kibírhatatlan hullaszag! Hát csak ezt tudja a természet koronája, az ember? Egymást ütni, rabolni, kínozni, megölni? Pfuj! Utálatos.
Talán 30 km-t menetelhettünk, amikor korgó gyomorral, pihenő nélkül végkimerülésig elfáradva és elgyötörve, beérkeztünk egy leánypolgári iskolába. Bizony apám, ha ezt látnád, hogy hová juttattál! Bizonyára összefacsarodna a szíved! Szóval holtfáradtan. Három rajzterembe szállásoltak el. A termeknek természetesen nem volt ablaka, részben vagy teljesen hiányzott. Ha már az ember dögfáradt, leglább pihenni lehetne! És mi történik, ha megfázom, megbetegszem? Itt bizony orvos sehol sincsen! Mennyei Atyám, csak kibírjam ezt a rettenetes megpróbáltatást, és még egyszer sikerüljön hazajutnom!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése