2010. március 16., kedd

Egy levente naplója 18.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)

Talán negyedóráig álltunk így, amikor jött a vezényszó: hátra arc. Vissza az előbbi helyre!
Hogy mi történt? A szerbeket rázúdították a csomagjainkra! Szabad rablás! A csomagok tartalma szétszórva, a háti- és kenyérzsákok kiborítva, ami csak tetszett, gyorsan kiválogathatták és vihették! Az alakulat kocsijaiból a lovakat kifogták és elvitték. Ezekkel már aligha lehet továbbmenni, hacsak azok nem húzzák, akik eddig kocsikon jöttek! De sajnos a mi kiskocsinkat is felfordították, mindenünket kiszúrták, ami érdemes volt benne, elvitték. Kommunista módon történt a szövetséges szerbek gyors ellátása.
Az értékeinktől megfosztva meneteltünk tovább St. Poelten felé. Itt egy hatalmas, füves, dombos tisztáson "milliónyi" ember nyüzsgött. Főleg magyarok. Kár, hogy nincs nálam a kis fényképezőgépem, amit Édesapám elvitt, mert ez a kép párját ritkítja. Milliónyi ember nyüzsög, kocsik jönnek-mennek, talán ezernyi ember üldögél ingben félmeztelenül és tetvészkednek! Igen, igen! Pontosan, ahogy írom: tetvészkednek! Hát ezt kellene megörökíteni az utókornak. Itt már nemcsak katonák vannak, de sok-sok civil. Nők, férfiak, katonák, civilek, sokféle egyenruha! Azt mondják, hogy elosztó hely.
Itt az orosz fegyveresek századokba osztottak be bennünket, de most már nemcsak néhány orosz katona lézengett a hosszú sor két oldalán, de a fegyveresek száma megsokszorozódott.
Ismét átmentünk Bécsen. Minduntalan orosz katonákkal, főként lovaskocsikkal, teherautókkal találkoztunk. Nyüzsgött a sokminden a város főútvonalán, mely Sopron felé ment. A városban olyan lócitrom-szag volt, de olyan tömény, amit nem hiszem, hogy egyhamar elfelejtek. Ennyi lovaskocsi és lovas alakulat mellett amennyi itt vonult, nem is kell csodálkozni. Amennyire örültünk, hogy végre Magyarország felé haladunk, annyira aggasztott, hogy ennyire vigyázva kísérnek bennünket. Állítólag ez a mi érdekünkben történik, a hivatalos átadás, fertőtlenítés stb. miatt. Ez a hír terjengett a körükben, ami némileg megnyugtatott.


HAZAÉRTÜNK

A szent magyar határt 22-én léptük át. Átjöttünk Sopronon Kőhidára. Bizony nem mosolygósan, áradó napsütéssel várt bennünket régen áhítozott szép hazánk. Állandóan zuhogott az eső! Mintha csak vödörből öntötték volna. Nemcsak az alsónadrágomból, de még a kapcámból is csavarni lehetett a vizet. Teljesen eláztunk! Dideregtem, mint a nyárfalevél. Mindehhez járult, hogy a szabad ég alatt szállásoltak el bennünket! Bőrig ázva szabad ég alatt töltöttem az éjszakát. Attól féltem, hogy mindez az életembe kerül, mert itt még csak egy orvostanhallgató orvos sem volt, mint annakidején Németországban. Igazán csak a Jóisten menthet meg, hogy átvészeljem.


Sopronkőhida, 1945. május 24.

A hatalmas fegyintézet komor falain innen a csillagok alatt mi vertük fel, alakítottuk ki a szállásunkat, a fegyintézetben pedig az előttünk jött csoportok. Minket már ott nem tudtak elhelyezni, ellenben a mi szortírozásunkat már megkezdték.
A 18 éven aluliak, az 50 éven felüliek és a civilek útbaindultak haza! A trianoni határokon kívül fekvők is hamarosan indulni fognak. De mi lesz velünk? Hát miféle katonák voltunk mi? Hát katonák voltunk? És eszembe jut és végtelenül megkeserít a kényszersorozásom pillanata. Hát még ide is elkísér?
Otthon megmenekültem Szibériától, hogy itt tálcán kínáljanak fel rá bennünket. Mert bizony itt a táborban megy a hírverés, hogy mi lesz? Robot? Szibéria? Mindenki a végtelenségig el van keseredve. Hogy mi lesz, azt csak a Jóisten tudja. Ha csak egy pillanatra is becsukom a szemem, otthon járok... A szobánk jelenik meg és Édesanyám! Istenem, segíts haza mielőbb az Édesanyámhoz!


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése