2010. március 29., hétfő

Egy levente naplója 22.

(Az eredeti napló szó szerinti közlésével bepillantást nyerhetünk - egy 17 éves levente-fiú átélt története útján - a háború végső szakaszában Németországba hurcolt levente-ifjúság mindennapjaiba, gyötrelmeibe, kilátástalanságba és végül a Szovjet paradicsomba irányításába! És mindezt valóságosan és nem az utókor szájíze szerint, kozmetikázva.)


Június 27.

A körülmények ellenére nem egészségügyi tábor ez, hanem szabályos fogolytábor. Mint az újságból értesültünk, kisebb-nagyobb eredménnyel folynak a béketárgyalások, a sorsunk felett is ekkor döntenek. Csak várunk és várunk...
Egy jó esemény is ért! Sikerült szereznem egy Ady-kötetet. Az összes verseit. Ezt olvasgatom most. Kicsit felkavarja a lelkem. A haldokló és Istentől kérő, az életért kapaszkodó Ady.
Már többször is írtam: nem szabad a lelket elhagyni! Nagyon fontos a lelkierő, ami napról napra apad. Pedig a lelket ugyanúgy kell táplálni mint a testet.
Egyetlen lapot sem kapok otthonról. Semmi, semmi hír! A kapu pedig nem akar megnyílni előttünk. Pedig kilátunk a szögesdróton, át a határba. Már sárga a vetés. Már peng a kasza. Elmerengve nézem a drága magyar rónát. Valamikor talán észre sem vettem! Behangzik a tarkakendős lányok víg kacaja. Néhány parasztember áll mellettem a drótkerítésnél, amit 5 méterre volt szabad megközelíteni. Beszélgetnek! Feljegyzem:
- Már otthon is biztos vágják...
- Ha ugyan volt, aki elvetette. Elhajtottak a nyilasok meg a csendőrök öreget, fiatalt egyaránt. Mindenkit...
- Neköm azt írta a Piros, hogy otthon minden rendben van. Szépen érik már a vetés. Sárgul. A gyerek is hazaszökött. De a gyerek csak gyerek. Nincs olyan tapasztalata.
- No majd talán cséplésre, de legalább szüretre csak elenged a muszka!
- Megbaszhassa már, ha még őszre is itt tart.
- Az aratáson már úgysem dolgozhatna, Péter bátyám! Meg egy kis pihenő is kéne előbb, hisz ezzel a koszttal még a lábamon is csak alig állok. Éccaka meg csak köhögök mint a kutya.
- Egy biztos, ha még egyszer hazamehetek, többet sohasem veszekedek a Pirossal! Ej, de jó bablevest tudott főzni gombóccal... hozzá meg az otthon sütött finom fehér kenyér...
Nem folytatta, mert az öreg paraszt szeméből kibuggyant a könny. Nem tudta folytatni... Ki tudja, mire vagy kire gondolt. A régi szép világra vajon, amit tönkretett ez a hiábavaló kegyetlen háború, vagy éppenséggel a Piros mamára, a meghitt otthonra... vagy talán az otthoni szép sárga búzakalászokra. Nem messze a szabad világban éppen folyik az aratás. Egy ember most állt meg a kaszáját élesíteni...
Megtört lélekkel jövök be a szállásomra az istállóba, és ledőlök a szalmaágyamra. És az én lelki szemeim előtt is megjelenik a falunk, a házunk, a családunk, az otthonunk... Talán már többet nem látom mindezt. És az én szememből is kibuggyan a könny.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése